Címlap Múlt idéző
Múlt idéző PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Varju Lajos   
2010. május 10. hétfő, 10:32

Petőfi Sándor : Kutyakaparó

 

Kívül-belül szomorú csárda ez

A Kutyakaparó,

Éhen-szomjan szokott itt maradni

A jámbor útazó,

Mert eledelt nem kap, és hogyha csak

Rápillant borára,

Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is

Vett be a bárkába.

 

A kis szobában hosszu vékony asztal

Nyujtozkodik végig,

Feldőléstől erőtlen lábai

Már csak alig védik.

Amily hosszu az asztal, mellette

Olyan hosszu a pad,

Közepe, nem a sok űlés, hanem

Vénség miatt horpad.

 

Átellenben az ágy. Réges-régen

Lehetett megvetve;

Lefekünni beléje, nem támad

Senkinek is kedve.

Fejét egyik vállára bocsátá

A pufók kemence,

Redők gyanánt tisztes agg homloka

Meg van repedezve.

 

Mogorva vén ember itt a csaplár,

Szavát sem hallani,

Szájat ő csak azért tart, hogy legyen

Mivel ásítani.

Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;

Hát a felesége ?

Ez takaros menyecske lehetett

Annak idejébe'.

 

De az idő a szegény jó asszonyt

Megviselte rútul,

Noha ötven, ötvenöt esztendőn

Még nem igen van túl.

Boglyas fakó haja beillenék

Repce-petrencének,

És melléje mindjárt szörnyű képe

Madárijesztőnek.

 

Ő sem igen beszél; s ha szól, száját

Szidalomra nyitja,

Hogy a vármegye a betyárokat

Már mind kipusztítja;

Még mikor a világ ezeké volt,

Ha nem csordult, cseppent,

De ezek híjával a kereset

Egészen megcsökkent.

Módosítás dátuma: 2010. május 10. hétfő, 12:25